Imre atya homíliája Szent Benedek ünnepén

Kedves testvérek!

Sok szó esett a mai ünnep zsolozsmájának himnuszaiban és antifónáiban arról a magányról és elvonultságról, amit Szent Benedek életében szemlélünk. És bár még csak 12 éve, hogy 2006-ban ennek az ünnepnek a reggelén Asztrik főapát úr a fejemre húzta a bencés jelöltek ruháját, mégis sokszor töprengtem már magamban, hogy hol is keressem a mi pannonhalmi bencés életünkben ezt az ünnepélyességgel megénekelt elvonultságot. A hozzánk érkező szerzetesnövendéket népes közösség várja, ami nagy örömét leli abban, hogy az oblátusok dékániáin, diákotthoni életen, a plébániákon és a lelkigyakorlatokon keresztül ezer szállal kapcsolódjon másokhoz, és közösségek burjánzását hívja életre maga körül.

Szép kifejeződése ennek az összetartozásnak az ünnepi asztalközösség, ami a mi szerzetesi életünkben csendes magától értetődőséggel őrzi azt a látomást, amit Benedek és kora az egyházról ránk hagyományozott. A bencés étkezés ugyanis még a hétköznapokban is meglehetősen kötött. Olyan, mint egy liturgia. Mindenkinek megszabott helye és feladata van. Az asztal közepén ül az, aki a az együttlétet vezeti: az ő imádságával kezdjük és zárjuk, őhozzá igazodunk, amikor leülünk, és amikor felállunk. Őt ültetjük a főhelyre, hogy onnan rálátása legyen mindenkire. Ezért is hívják ezt a szolgálattevőt görögül megfigyelőnek, episzkoposznak, magyarul püspöknek. Az ő helyét nálunk Pannonhalmán a főapát tölti be. Az asztalnál az ő két oldalán a közösség elöljárói, illetve idősebb tagjai – görögösen fogalmazva a presbiterek – foglalnak helyet, majd sorban a közösség tagjai, belépésük sorrendje szerint. Nem lenne közös étkezés, ha nem lenne akolitusunk, aki az asztalt megteríti. És nincs bencés étkezés felolvasótestvér, vagyis lektor nélkül sem. A bencés közösség étkezéseit és az egyház liturgiáját ezek a szolgálatok segítik abban, hogy megjelenítse a végidők lakomáját, amit az eucharisztiában elővételezünk, amiről Jézus a most felolvasott szakasz (Lk 22,24-27) előtt, az utolsó vacsorán beszélt tanítványainak, amikor ezt mondta: „mostantól fogva nem iszom a szőlőtő terméséből, amíg el nem jön Isten országa” (Lk 22,18).

Ha valaki figyelmesen hallgatott, biztosan ott motoszkál benne, hogy a lakoma résztvevőit számba véve egy szolgálatot kihagytam a sorból, a diakónusét. Ő az, aki nem ül le a többiek közé, hanem az együttlét során végig az asztal körül szolgál. Ő majd csak akkor ehet, ha már mindenki más jóllakott, és csak azt eheti meg, ami a közösség asztalán megmaradt. A többiek koccintanak, ő viszont nem iszik a szőlőtő terméséből, amíg az étkezés véget nem ér. Nem ő mond pohárköszöntőt, az ő dolga az, hogy az étkezés végén összeszedje a kiürült poharakat. Nem csoda, hogy a tanítványok az utolsó vacsorán nem versengtek ezért a pozícióért. Sőt, amikor Jézus Isten országát emlegette, elkezdtek a hatalomról beszélgetni egymás között.

Lukács evangéliuma erős kontraszttal rajzolja meg az asztalnál szolgáló Jézus és a hatalomért versengő tanítványok képét. Amikor az utolsó vacsora festményeire gondolunk, nem ez a kép szokott megjelenni a szemünk előtt. Amikor Jézus meghívta tanítványait az ő követésére, szándéka nem az volt, hogy a 12 az egyház első vezérigazgatósága legyen. A Krisztust követők hivatása – így a bencések és az oblátusoké – nem arra szól, hogy mások felé helyezzük magunkat. Jézus nem csúcsvezetőnek, hanem az új Izrael 12 törzsét szimbolizáló közösség tagjainak választotta a Tizenkettőt. Tagok ők, akik csak közösségben alkotnak egyetlen Istenhez kapcsolt testületet.

Az utolsó vacsorán Jézus saját sorsával szeretné egybekapcsolni tanítványait, és ugyanezt a mély összetartozást szeretné megerősíteni az eucharisztia is. Jézus asztalánál az Isten és az általa megszólított, vele egyesült nép szövetségét ünnepeljük. A hatalomért folyó vetélkedés ezt megtöri. Jézus ugyanakkor nem utasítja el a hatalom kérdését, mintha az valami ünneprontó téma lenne, amiről jobb nem is beszélni. Felhasználja a közös étkezés dramaturgiáját, és abban nagyon tudatos helyet foglal el: a diakónusét, aki az asztal körül szolgál. Megmossa tanítványai lábát, kenyeret ad kezükbe, és bort tölt a poharukba. Ez a radikális választás új rendet ad: a vezető szerep nem más, mint szolgálat. A Jézus által alapított közösséget ugyanis nem rendfenntartók, hanem a kölcsönös szolgálat gesztusai tartják egyben.

Ha a diakónus jézusi feladatot lát el, akkor nem véletlen az sem, hogy Szent Benedek a Regula 35. fejezetében úgy rendelkezik, hogy a közösségben „senkit ne mentsenek fel a konyhai szolgálat alól, hacsak betegsége miatt nem, vagy ha valami nagyon hasznos dologgal van elfoglalva” (RB 35,1). Novíciusként sokat töprengtem azon, hogy vajon mit is jelent az, ha valaki nagyon hasznos dologgal van elfoglalva? Vajon melyek a közösségben a haszontalan és a hasznos munkakörök, amik megengedik, hogy a szerzetest a ma névnapját ünneplő Bánk testvér beossza felszolgálónak, és melyek azok a nagyon hasznos pozíciók, amik ezt nem teszik lehetővé? És persze önmarcangolóan hozzátettem magamban, titokban, hogy ha én sokszor vagyok felszolgáló, akkor az bizonyára azt is jelenti, hogy én semmi hasznosat nem teszek a közösségben, hiszen ráérek felszolgálni.

Utólag már egy kicsit árnyaltabban látom ezt a kérdést. Akkor még nem jutott eszembe, hogy Benedek nem csak az apátban, a betegben és a vendégben, hanem a felszolgálóban is az utolsó vacsora Jézusának arcvonásait fedezi fel. Buzdít rá, hogy ezt a jézusi hatalmat mi is odaadással gyakoroljuk a közösségben. Valahogy úgy, ahogy Pál apostol írta: „teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel” (Ef 4,2), egymást szeretettel elviselve, az egység és a béke kötelékét megőrizve.

Utólag azt is belátom, hogy novíciusként még a saját útkeresésem bizonytalansága is ott lobogott ezekben a gondolatokban. Ha hatalomra talán nem is, de biztos státuszra, elismerésre, érvényesülésre biztosan vágytam. Többre, mint amennyit kaptam. Nem voltam szabad. Jézus viszont, aki nem csak az erőszakot utasítja el, hanem az utolsó vacsora asztalánál Júdásnak is felszolgál, teljesen szabad személy. Annak a belső, félelemmentes szabadságnak a megtestesítője, aminél nagyobb hatalom nem elképzelhető. Csak ez a Jézusból áradó mély, belső szabadság képes békét hozni a mi mély, belső bizonytalanságunkba. Ahogy Bob Marley mondta egyszer:

„Babilonban a legtöbb ember hatalmat akar magának. Az ördög hatalmat akar. Az Isten nem akar hatalmat. De az ördögnek hatalom kell, mert az ördög léte bizonytalan.”

Ezt a felszabadító, felelemmentes belső békét és szabadságot szeretné Krisztus nekünk ajándékozni, amikor hivatást ad, és meghív az ő követésére. Ezt szolgálja az eucharisztikus ünneplés is, amiben ma is részt veszünk. Isten Országa a kölcsönös szolgálat gesztusai által terjed közöttünk. Ezért most, amikor az eucharisztiát ünnepeljük, és főként, amikor az áldozáskor abban részesedünk, adjunk hálát az Atyának, aki Szent Benedekkel együtt helyet adott nekünk Fia, Jézus Krisztus országában (vö. Kol 1,12-13).