Nagyboldogasszony

Minden szentnek van valami jele, amiről ráismerünk. Ha kulcsot tart a kezében, az Szent Péter. Ha sárkányt döf át, akkor az Szent György. A liliom, az Szent Imre, a rózsák meg Szent Erzsébet. És ha egy fiatal lányt látunk, ártatlan, szinte gyermekien jámbor arccal, a kék kendővel még tovább egyértelműsítve, az biztosan a Szűzanya.

Pedig mennyiféle más módon lehetne őt ábrázolni. Ma ugye az elszenderedését, mennybevételét, más embernél így mondanánk: halálát ünnepeljük. És milyen érdekes is lenne, egy idős, elgyengülő, ráncos anyókaként megfesteni őt. Akin meglátszik az élet, a tőr, ami átjárta a lelkét. Nem jámborul fájdalmas, hanem élettel megtelt, öregasszonyként látni őt. De valami miatt templomainkban ritkák ezek az ábrázolások, én még nem is találkoztam ilyennel.

Vagy milyen érdekes az, hogy ha a Szűzanyára gondolunk nem az az éltesebb ötvenes hölgy jelenik meg a szemünk előtt, aki a kánai mennyegzőn fiát az első csodára biztatja-noszogatja. Aki megszánva a házigazdát meg a lakodalmas népet, bort kívánna fiától, és nem riad vissza, bár kicsit biztos rosszul esett neki, ha fia elsőre elutasítja. De ilyen ábrázolást sem láttam még templomban.

Van olyan, ahol a fájdalom a Szűzanya ismertető jegye: ahogy halott fiát tartja az ölében. De még ennek a neve is: Pietá – amit ugye fordíthatunk így is: jámborság.

És nem téved az egyház, amikor a Szűzanyára azt mondja: jámbor volt, istenfélő. De nemcsak az. Hanem egy élettel teli, bevállalós asszony volt. Aki – a mai evangéliumban is ezt olvastuk: egyedül nekivág az útnak, hogy meglátogassa Erzsébetet. Hát a mai Közel-keleten nem sok egyedül úton levő asszonyt találunk. Szinte vakmerőség, lázadás lenne egy lánynak egyedül útra kelnie, és hasonlóképp volt ez kétezer évvel ezelőtt is. De ugyanilyen bevállalás volt a Jeruzsálemi családi kirándulás a 12 éves Jézussal, vagy a Betlehemi istállóban szülés, vagy hogy Jánost fiává fogadta. És akkor még nem is beszéltünk a legnagyobb bevállalásáról, az angyali üdvözletről.

Manapság azt mondanánk egy ilyen lányra, hogy vagány. Hogy bevállalós. Olyan életrevaló. Milyen kár, hogy ezt nem ábrázoljuk többször. Pedig Mária nemcsak kékruhásan jámbor, hanem mind a kettő. Egyszerre: Jámbor és vagány. Nem is lehetne ez másként, ez a kettő összetartozik. Lehetünk-e jámborok, istenfélők, ha közben bezárkózunk az élet elől? Hiszen az Isten keresése, nemde újra meg újra szétfeszíti emberi kereteinket, változásra, változtatásra sarkall. De ugyanígy van ez a másik irányban is. Lehet-e valaki igazából vagány, ha nincs benne alázat? Lehet-e lázadni – nem úgy l’art pour l’art, hanem meggyőződésből-mindenestől lázadni – lehet-e úgy, hogy ne lenne annak egy mindennél nagyobb célja? Olyan érték, amely előtt még mi is, még az élet is csak egy porszem. Csak az lehet igazából bevállalós, aki tudja, hogy csak egyszerű szolga, szolgálója egy hatalmas Úrnak.

Bizony, jámbor és vagány csak egyszerre lehet az ember. És Mária erre tanít bennünket. Nem azt, hogy hogyan csináljuk, hanem hogy milyen út vezet ide. Az a tőr, az a fájdalom. Amely annyira kicsinnyé, törékennyé tesz, hogy onnét már minden csak kegyelem, minden csak Isten ereje bennünk. De létezik-e annál nagyobb erő?

 

Kedves Testvérek, mi Mária országa, Regnum Marianum vagyunk. Szent István 1000 éve, trónörökös és jövő nélkül, egy kétségbeejtő helyzetben, az ország törékenységének teljes tudatában, felajánlotta hazánkat annak, aki nagyon jól ismeri a kétségbeejtő helyzeteket. Micsoda nagy lehetőség volt ez akkor! És azóta is már mennyi tőr, mennyi fájdalom jutott nekünk. Ha mindennek csak a felét komolyan vesszük, bevállaljuk, mint küldetést, hát 1000 év alatt már milyen vagány és milyen jámbor országgá lehettünk volna! Ahol a mai evangélium működik: a gőgösöket szétszórjuk, a hatalmasokkal nem kacérkodunk, hanem lesöpörjük őket a trónjukról, és felmagasztaljuk az alázatosakat. Kiállunk az éhezők mellett, a megvetetteket elhalmozzuk minden jóval, és a gazdagokat rá tudjuk ébreszteni ürességükre. Ezek Mária szavai. A kékruhás Máriáé.

Legyünk az ő országa! Jámborok és vagányok egyszerre. Tanulva, értékelve fájdalmainkat. Nem engedve sajnálkoznunk, azt Mária soha nem tette, hanem merjünk kicsinyek lenni, szolgák és szolgálók, és így bevállalva, hogy Ő, aki mindent megtehet, azon felül is, amit kérünk, vagy megértünk, Ő tegyen bennünket dicsősége részeseivé, mint Máriát, már itt e földön is.

Albin atya